Seat Toledo

Szerencsés vagyok, legalábbis annak érzem magam. Ma például azért érzem magam szerencsésnek, mert ahhoz elég idős vagyok, hogy ismerjem az internet elterjedése előtti időket, de ahhoz elég fiatal, hogy lépést tartsak az új fejleményekkel, értsem az online "másodlagos világ" működését, tudjam, mit jelent az, hogy "ettől totál bekringéztem", nemrég még TikTokon is regisztráltam, persze magamról nem teszek fel nyilvános videókat (az évek meg a rutin, ugye).

    Ma az az örömteli gondolat ért utol, hogy milyen jó is volt sok minden gyerekkoromban: suli után (tanulás helyett) mindenfelé bringázni, becsengetni a barátokhoz, hogy otthon vannak-e. Persze mindig otthon voltak, vagy ők is bringáztak és kisvártatva hazajöttek, vagy tudtam, hol kell őket keresni. Kinézni az 5-6 állandó úticél közül egyet, és teljes erőből addig tekerni odafelé, amíg a bringa valahol ki nem farolt a homokon és nem tanyáltam egy jókorát. Egyszer az utcánkban estem akkorát egy szűken bevett jobbkanyar után a homokos betonon, hogy anyukám azt hitte, a hadifogságot jártam meg, amikor hazasántikáltam lezúzott háttal, karral és térddel, és úgy kellett bekötözgetni a vérző sebeimet. Persze másnap megint kint voltam. Nem volt rajtunk GPS és nem volt telefonunk, de még karórát sem hordtam, ha otthon volt anyukám, amikor eljöttem, csak annyit mondott: "sötétedésre legyél itthon". De igazi aggodalom sosem csengett a hangjában. A bringákat aztán ledobtuk a játszón valahol és a nem EU-konform mászókákon lógtunk embertelen pózokban. Ma abban a házban lakom, amelyiknek a földszintjén a 90-es évek elején volt egy videotéka, mekkora dolog volt kiválasztani a filmet és hazavinni a kazit! Micsoda bosszúság volt, ha az előző nem tekerte vissza! Amikor aztán először kötötték be az internetet, a sulis időkben a barátnőkkel éjféltől hajnalig jártunk fel -- akkor volt a betárcsázós percdíja a legolcsóbb --, másnap reggel mentünk suliba. Milyen hangosan tárcsázott be, te jó ég! Sokszor párnával próbáltam hangtompítani a modemet, hogy ne keltsem fel a házat -- persze elég sokszor esett kútba ez az elképzelés. Teveklub, chat.hu, myspace, myvip, iwiw, MSN. Mulatságosnak tűnnek, de nekem akkor maguk volt a csodák.

     Persze lehet, hogy mindezt csak az idő szépíti meg. Sajnálhatnám a mai gyerekeket, hogy ők ezt már sosem fogják megélni, ugyanennyire sajnálhatnának engem a tőlem idősebbek, őket pedig a náluk is idősebbek, és így visszamehetnénk akár a Honfoglalásig is. Ezért nem is romantizálom tovább a saját emlékeim. Ami hiányzik, hogy olyan kicsinek tűnt a világ. Azt hittem, mindent ismerek, az utcák, barátok, megszokott boltok és érzések biztonságérzetet adtak. Vagy csak a gyerekkor ártatlansága volt ez. Hiányzik még a nem sietés. A mély gondolkodás, az ébren álmodozás.

    Remélem, hogy a most születőknek ugyanannyira lesz esélyük erre az érzésre, mint nekem volt.

    Portré Seat Toledóval, circa 1993-ból.